Episztola az iskolámhoz:

Ha a világmindenség diófaasztalán
végigöntitek a megújulás dalát,
S amelyen az végigfolyik, mint a borrá lett meg nem alkuvás,
Az ér így rajzolódik ki, az ütőér csupán,
Hiszen ha volt bármi, van bármi, ami fáj
Majd keresztülszáll a lelketeken mint egy távozó madár.

Felnevelve gondolatból, érzelemből, indulatból
Forgandó a szerencse, hát így kérném ezt búcsúzóul,
Hiszen végig ember lenni, visszatérni tévutadról,
Keresd tovább, ásd hát elő lepattogott vakolatból
Mit könyvbe szedve ajándékba hazaviszel önmagadból
Most visszaadnád fájó szívvel, hadd kezdődne ismét újból.

Tisztelt igazgatóság, tisztelt tanári kar, szerető szülők, kedves diáktársaim, meghívottak.

Körbeért az elmúlást koszorúzó díszmenet. A delegáció itt áll, s a könnycsatornákban pillaméz-karcolatokat rejteget. A kézfejeken kirajzolódnak az évek, és ahogyan azok összeérnek, tovatűnő hanghullámként dobbannak a szívek. Szempilláinkról pedig lekapdossa a gondolatcseppekben tükröződő emlékeket az új remények szele, és innen nézve az iskolám otthon. A lépcső tetejéről a legkönnyebb visszakiabálni, de aki nem óvatos, azt leszédíti a magasból a bizonytalanság mámora. Ha valaha azt hittük sokat kért cserébe, most válik igazán bizonyossá, hogy szívességből tette. Ezért volt ő, hogy megadja mindezt, és nekünk dolgunk volt, hogy elvegyük, bánja, aki nem tette. Innen nézve az iskolám ajándék.

Belevésték az égbolt márványtáblájába a dátumokat. És csak ne kéne, csak most ne kéne elmenni innen sehova.

Van ki nem köszöni, s van ki egy életen át köszönni fogja. Imában beszéli el majd a hálás szív, hogy kinek mit jelentett ez az iskola. S aki úgy érzi, hogy bármit elvett tőle, és azt nem adta vissza, szépen kérlek ne teherként vigye át az újuló holnapba. Mert túl a presztízsen, és túl a büszkeségen, még mindig csak MI vagyunk, mi vagyunk, hogy megformáljuk, milyen legyen a másik út. Az intellektus elsöprő viharában embernek maradni, ezt visszük el útravalóul, ezt nem lehet elhagyni. És a mikós kék egyenruhánk, amit nem mindig szerettünk, ezután is legyen jeléül, hogy valaha volt itt helyünk. Sok csata sebével, testén él az eszme, egy karaktercipő dobbanásában ez is el van rejtve. A kórus énekében, a büfés sorok között, mindenki másképpen mond később köszönömöt. A bentlakásból kiköltözik kacagásunk zaja, megmarad a tér, a viszontlátás hangja.
Köszönünk szépen mindent!

, osztály